Betekintés Simon M. Veronika nyílt titkaiba

Ha a magyar kultúrának is lenne utazó nagykövete, ezt a tisztséget Simon M. Veronika méltán kiérdemelné. A Székesfehérváron élő, alkotó és oktató festőművész szó szerint többet tartózkodik külföldön, mint idehaza. Az idei évet például a bázeli világkiállítással kezdte, majd New York-ba vitte el Szent István király, Bartók Béla és Kodály Zoltán portréját. Nyáron egyike volt annak a két magyarországi alkotóművésznek, akit az Európai Unió Leonardo Művészakadémiája háromhetes – brüsszeli, párizsi és salzburgi – tanulmányútra hívott és az európai művészetet 2007-2013 között koordináló szakmai csoportba beválasztott. Általa illusztrált köteteket őriz a Washingtoni Kongresszusi Könyvtár is. Erdélyben és Szlovákiában visszatérő vendég, szeptemberben, pedig személyesen adta át két festményét XVI. Benedek pápának. A leghosszabb időtartam, amit egyszerre, összefüggően itthon tölt, az kétszer hat hét, tavasszal és ősszel. Éppen annyi idő, amennyi alatt magán festőtanodájában hallgatóit a jobb agyfélteke segítségével a festészet rejtelmeibe eredményesen beavatja…  

 - Beszélgetésünk előtt említette, hogy Salzburgban, a Leonardo Művészakadémián különleges technikákat sajátított el. Melyek ezek?

- Olyan anyagok alkalmazása, amelyek itthon kevéssé ismertek, mint például a Capaplex, amellyel egészen különleges hatásokat tudunk elérni, például egy öreg ház rücskös oldalfal repedéseit. Kilencféle technikát tanultam meg, ezekkel készítettem is egy-egy mintaképet, amelyeket bemutatok az előadásaimon. Magyarországon egyelőre még csak néhány kaphatóak ezekből az eszközökből, de azon dolgozom, hogy Bécsből, Párizsból vagy Brüsszelből mielőbb behozzuk, hogy minél több művész megismerje ezeket az új lehetőségeket, és kiválaszthassa közülük azt, amelyik hozzá legközelebb áll.

- A homokkő és a késes technika is ezek közé tartozik?

- A késes technika régóta használatos, magam is itthon tanultam meg, a homok technikát, pedig én találtam ki, és mutattam be az európai művészakadémián, egyik előadásom témájaként. Tudomásom szerint ezt a módszert csak én alkalmazom. A Szent Földről hozott homokkő homokká őrlésével olyan anyagokat nyerek, amelyek a természetben megtalálható színeket rejtik magukban, tehát nem szükséges őket festeni. Petrában például, ahonnan a három király indult ajándékaival a kisdedhez, rétegekben található ez a homokkő. Az arabok üvegbe helyezve tevét, sivatagot, pálmafát és más alakzatokat formálnak belőle, amelyek láttán eszembe jutott, hogy miért ne lehetne mindezt vízszintesen is formálni! Ugyanazon a vidéken létezik egy fanedv, amely körülbelül tíz percig folyékony, utána átlátszóra szárad és rendkívül erős tartása van. A gondolatmenet másik részét egy hazai élmény adta: láttam homokból készített képeket alulról megvilágított asztalon, amelyeket a bemutató után az alkotójuk egy mozdulattal lesöpört, én, pedig nagyon sajnáltam, hogy egy ilyen munka nem rögzül. E két homokkép-élmény ötvözésével és a fanedv felfedezésével jutottam el az elhatározáshoz, hogy homokképeket fogok szórni, hiszen ezeket nem festem, hanem szórom. A vízszintesen elhelyezett vászon egy részét fanedvvel bekenem, megszórom a megfelelő színű homokkal, megszárad és kész. A képek csiszolópapír hatásúak lesznek, mert egy ragasztó rétegen egy réteg homok van. Csakhogy ezek színes homokok, Jézus életét ábrázolják, különböző városokat vagy eseményeket rögzítenek, ezért meglehetősen látványos.

- Javítani nemigen lehet rajta, hiszen a ragasztó megszáradása nem hagy erre időt.

- Öt-tíz percet enged javítani. Éppen ezért előtte többször megrajzolom, hogy minden részlet alaposan a kezemben legyen és, hogy már csak a technikára kelljen figyelni. Különböző segédeszközöket is kitalálgattam, például szemöldökhúzáshoz egy picike tölcsért…

- Saját festőtanodájában melyik módszert tanítja?

- Nem rajzolást, hanem módszertant tanítok. Elvégeztem egy amerikai grafikai kurzust, amely a jobb agyfélteke szerepére és használatára tanítja meg az embert. A bal agyféltekével szemben, amelyik a beszédközpont, a racionális gondolkodás felelőse, és amely leginkább szimbólumokat rajzol – például egy kockaházat füstölgő kéménnyel –, addig az alkotóképességet, kreativitást, muzikalitást biztosító jobb agyfélteke visszakérdez: Melyik házat? Milyen időben? Honnan jön a fény? Fölül- vagy alulnézetből rajzoljam? Fönn van a hegyen a ház, vagy balra, jobbra áll tőlem? Ekkora a különbség a két agyfélteke munkája között s én rafinált gyakorlatokkal arra vezetem rá a tanítványaimat, hogy a jobb agyféltekével dolgozzanak. Például rajzolunk egy kezet, de ők nem azzal foglalkoznak, hogy kezet fognak rajzolni, mert ha így lenne, a bal agyfélteke egy kiterített kézszimbólumot diktálna. Márpedig nem csak ilyen kezet kell tudni rajzolni, hanem bármilyen kézmozdulatot is. A jobb agyfélteke akkor veszi át a feladatot a bal agyféltekétől, ha nem nézhet rá a rajzoló a papírra, csak a kezet nézheti, és úgy sikerül a tevékenység. S amikor már dolgozik a jobb agyfélteke, attól kezdve csak módszertant tanítok. Megtanítom a hallgatóimat arra, hogy milyen módon használják a festészeti anyagokat.

Tavasszal és ősszel indul egy-egy kurzus, tíz-tíz növendékkel. Hat év tapasztalata, hogy nem szabad egyszerre több emberrel foglalkozni. Minden tiszteletem és elismerésem az általános iskolai rajztanároké, akik egy óra alatt próbálnak kihozni valamit harminc gyerekből. Szerintem ez lehetetlen. Gyakran hívnak iskolákba bemutatóórát tartani, ezeken rendszerint a tanárok is részt vesznek. A nyár, pedig az alkotótáboroké: Magyarországon három alkotótábort vezetek, Magyaralmáson, Sárosdon és Bajóton, Szlovákiában pedig egyet, Nána községben.

- Túlzás-e azt mondani, hogy többet van külföldön, mint amennyit itthon?

- Az idei év alapján azt hiszem, nem túlzás. A bázeli világkiállítást – ahová egy Bartók-képpel érkeztem (a Berni Magyar Nagykövetségre került) – a szlovákiai Galánta követte: a Szent István templomnak, a Helytörténeti Múzeumnak és a Remény című lap szerkesztőségének adtam át egy-egy festményt (Pázmány, Szalézi Szent Ferenc és a Szent Cyril és Szent Metod). Azután New York-ba utaztam, Szent István, Bartók és Kodály portréjával. Néhány nappal hazaérkezésem után már indultunk is Gyergyószentmiklósra. Ott egy Szent Erzsébet képet adtam át a Szent Erzsébet Otthonnak és egy nagyon szép kiállítást is, rendeztek nekem. Nyáron a Leonardo Művészakadémia meghívására Magyarországról másodmagammal vehettem részt egy európai tanulmányúton, egy hetet Brüsszelben töltöttem – az előadásokat az Európai Parlamentben tartották –, egy hetet Párizsban – ott végiglátogattuk a múzeumokat és több pályázati anyagot készítettünk –, a harmadik héten, pedig Salzburgban tartózkodtam. Ott alkottam az említett, új technikai eljárásokat alkalmazó kilenc mintaképet, valamint egy kiállításom is volt St. Michel-ben. Fotóművész társamat és engem abba az európai művészeti csoportba is beválasztottak, amely 2007 és 2013 között a különböző régiókban élő művészek munkájának koordinálását végzi majd. A Művészakadémiát követően egy balatoni nemzetközi művésztelepen töltöttem tíz napot, Balatonszemesen, majd következett a római út. Rómába magyarországi lengyel zarándokokkal utaztam, akiknek az Esztergomi Bazilikának festett II. János Pál és XVI. Benedek pápa portréimat újra megfestettem és velük vettem részt a római látogatáson. Nyolc napot töltöttünk Olaszországban, az Assisi Szent Ferenc, a Padovai Szent Antal templomot, a Monte Casinoi lengyel sírt, Szent Domonkos, Szent Skolasztika kolostorait mind végigjártuk, szeptember 27.-én a csoport mintegy negyven tagja meghívót kapott a pápai audienciára. A képátadást a Vatikáni Rádió is tudósította, én, pedig egy nagyon szép Vatikáni Emlékéremmel térem haza…

Tempfli József nagyváradi megyéspüspök portréját is én festhettem meg, a Nagyvárad melletti Szentjános községben, pedig a püspök atya szentelte fel egyik főoltárképemet és a hozzá tartozó mellékoltárképeket. A bucsai Széchényi Miklós püspök portréjának elkészítése azért különös élmény számomra, mert Apor Vilmost, akit választott szentemnek tekintek, ő szentelte pappá. S lám, sok-sok évvel később megfestem azt a püspököt, aki pappá szentelte az én választott védőszentemet, a festményt, pedig az a jelenlegi nagyváradi megyéspüspök szenteli fel, aki Apor Vilmos kispapja volt valamikor. Így futnak össze az isteni gondviselés útjai…

- Mondja, miből fakad Önben ez a végtelen adományozási készség, hol, miben gyökerezik ez a határtalan jótékonykodási szándék?

- Talán abban, hogy mélyen vallásos vagyok. Templomba ugyan a sok munkám miatt jóformán csak egy-egy festményem felszentelésekor jutok el, azonban igyekszem úgy élni, ahogy a hitem diktálja. Csak komoly pénzekért festeni képeket nem keresztényi gondolkodásra vall. Jézus is azt mondta: „amit tesztek a legkisebbekkel, azt teszitek velem is”. Festek képeket árvízkárosultaknak, óvodáknak, iskoláknak, templomoknak, akik nem képesek ezt megfizetni. Nemrég adtam át az agárdi óvodának egy egyméteres vonatot, ábrázoló képet… Ha pedig, például Jézust magát festem meg, hiszem, hogy a képen keresztül az emberek eljuthatnak hozzá. Senkit nem szavakkal próbálok meggyőzni arról, hogy milyen csodálatos az Isten és mennyi mindent ad nekünk. Nem. Én a tetteimmel és a festményeimmel próbálom az embereket feléje irányítani. Sok emlékem tanúskodik arról, hogy ez sikerül is. Egyik alkalommal Gyulán, az első Apor Vilmos képem előtt – hét templomba festettem meg azóta – térdelt egy néni és fohászkodott hozzá. Valaki szólt neki, hogy itt van az a hölgy, aki ezt a képet festette. A néni odajött, hálálkodott és elmondta, hogy ő ismerte személyesen Apor Vilmost, még a cipőjét is odaadta neki, és pontosan így nézett ki… Ezek az igazi örömök, amiért érdemes ezt az egészet cselekedni.

- Jótékonykodásában mennyire partner az a tizennégy művészeti társaság, amelynek tagja vagy éppen művészeti vezetője?

- A Krúdy Gyula Irodalmi Körrel rendre közösen adományozzuk az általam festett portrékat a különböző könyvtáraknak, iskoláknak. Legutóbb Németh László portréját vette át Hódmezővásárhelyen az író lánya, Németh Ágnes. E festményt is, mint nagyon sokat, lovag Kanizsa Józseffel együtt adtunk át. Ilyenkor természetesen minden esetben szóba kerül az a Krúdy Gyula, akit mi nagyon sokra becsülünk, akit az egyik legnagyobb magyar írónak tartunk.

- Hogyan történik a képek adományozása? Megkeresik Önt, hogy itt van egy óvoda, iskola, könyvtár vagy templom, olyan jó lenne ide egy kép, vagy pedig Ön országjárása közben felfedez egy-egy helyszínt, amely arra ihleti, hogy oda képet adományozzon?

- Kétszázötven képet adományoztam eddig, természetes, hogy mindkét eset előfordult, de általában a megkeresés érkezik először. A Bartók-képet például a Külügyminisztérium és New York állam főkonzulja rendelte meg, de a kengyeli Kossuth Lajos Iskolának például én ajánlottam fel, hogy megfestem az iskola névadóját, amikor megtudtam, hogy ők erre nem tudnak pénzt költeni. Mindkét esetben elengedhetetlennek tartom az egyeztetést. Egyeztetés nélkül sosem festek képet, és a leendő tulajdonosra sem házalással találok. Festőtársaim gyakran panaszkodnak, hogy a Polgármesteri Hivatalnak adományozott kép a pincében van. Ha valaki festményt szeretne ajándékozni, először térképezze fel, hogy mit szeretnének. Tempfli püspök atyához rendszeresen két vázlattal vonulok. Ha az alkotás az ő elképzelését is tükrözi, természetes, hogy jó szívvel fogadja. Alázattal kell a munkához és a megrendelőhöz hozzáállni. Ha tehát valaki ajándékozni akar, teremtse meg a feltételeit annak, hogy az adományt örömmel fogadják. Mert ha nem fogadják örömmel, az egész hiábavaló volt. Sokszor dolgozom 2x3 centis, gyenge minőségű, fekete-fehér fotók alapján, de arra is akad példa, hogy a fényképezés előtti korok, az 1500-as, 1600-as évek nagyjait leírás alapján festem meg. Ilyen volt például Bojóthy Simon, a Bánki Donát festményem Pécsre került, a Bánki Donát Iskolába.

- Ez a sok jótékonykodás nem hordozza-e magában azt a veszélyt, hogy olyan festőnek könyvelik majd el, aki majd úgyis megfesti ingyen, és egy idő után már el is várják, hogy amit ad, azt adományként adja?

- Ezt a kérdést én nagy lelkierővel és szeretettel rábízom a Jóistenre, mert ő ezt nagyon jól elrendezi. Általában az a jellemző, hogy ahova képet ajándékoztam, onnan egy-két év múlva visszajönnek, és rendelnek pénzért is.

- Tehát pont fordítva igaz…

- Igen. Számtalanszor előfordul, hogy megkeresnek és kijelentik, hogy de művésznő, most fizetni akarunk! Ilyenkor megköszönöm, hiszen ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy másnak is tudjak ajándékozni. Megjegyzem, ez az egész csak úgy tud működni, hogy mellettem, van a családom, Enyedi Béla férjemmel az élen, mellettem vannak a barátaim, Kanizsa József, Stancsics Erzsébet, Szántai Sándor, Dedik János és a többiek, és jó szívvel vannak mellettünk magas egyházi személyek is.

- Legalább száz kötetet illusztrált, még antológiát is szerkesztettek az Önhöz írt művekből.

- Két évvel ezelőtt a Kossuth zarándokcsoporttal jutottam el a Washingtoni Kongresszusi Könyvtárba, a szokásos „többkilónyi” könyvvel a kezemben. Elfogadták. Egyenként lajstromba vették a köteteket, és megköszönő visszaigazolást is küldtek minden szerzőnek. A New York-i, százezer példányban megjelenő Magyar Szó az Attilától az Árpád-házi szentekig című könyvet közölte is részletekben.

- November 4-én elkezdődött a festőtanoda őszi kurzusa. Milyen tervei vannak még novemberre-decemberre?

- A napokban jártunk Szlovákiában, a pápai református gimnáziumban, pedig Orlay Petrich Soma portréját adtuk át. Szolnokon a Megyei Könyvtárban a kötet illusztrátoraként Körmendi Judit költő A csodák napja című könyvének bemutatóján vettem részt. Az év hátralevő részében szeretném a kissé megfogyatkozott sorozataimat mennyiségileg is, minőségileg is kiegészíteni. A Mesterség sorozatomhoz öt vázlat vár arra, hogy megfessem, s sürgetik ezt a meghívások is. Tavaly a Nyírbátori Múzeum több hónapig állította ki a Régi mesterségek képeimet, és kedvelik az iskolák is. A gyerekek el sem tudják képzelni, milyen egy drótostót, teknővájó vagy sárdagasztó cigány, gyertyaöntő vagy cserépkészítő székely, egy kovács, lakatos, vagy egyszerűen egy öreg bácsika, aki füstölgő cigarettával a szájában kis üllőnél kis kalapáccsal vereget egy rézdomborításos valamit. A sorozat különlegessége, hogy valóságos személyeket örökítek meg, és minden mesterembert a saját szerszámával ábrázolok.

A kiállítások folyamatosak. A kb. kétszáz zsűrizett festményem – húsz-huszonöt képpel számolva tárlatonként – egyszerre hét-nyolc kiállítást is lehetővé tesz. Ha nagyobb méretű kiállításról van szó – mint például a Szent István Bazilikában volt, ahol száz festményemet állítottuk ki –, azt úgyis előre megbeszéljük.

Varga Gabriella/Remény