A Lumen gentium fontos, sokat vitatott 8. pontja „az Egyház látható és kegyelmi valóságának” viszonyáról szól. A zsinat a megtestesült Ige misztériumának analógiájára beszél isteni és emberi arculatról: a látható szervezet szolgál a testet éltető Szentléleknek az egyházi test növekedésére. Olvassuk a zsinati szöveget: „Az egyetlen közvetítő, Krisztus, szent Egyházát – a hit, a remény és a szeretet közösségét – ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja fönn szüntelen, s általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De a hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat nem szabad két valóságnak tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekből álló, egy összetett valóságot alkotnak. Ezért nem közönséges analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához hasonlít. Amint ugyanis az isteni Igének a fölvett természet mint az üdvösség Vele elválaszthatatlanul egyesült élő szerve szolgál, ugyanígy szolgál az Egyház társadalmi szerkezete az őt éltető léleknek, Krisztus Lelkének a test növekedésére (vö. Ef 4,16).”
A zsinati konstitúciónak ez a 8. pontja az Efezusi levélen kívül kétszer hivatkozik a jegyzetekben XIII. Leó Satis cognitum kezdetű és XII. Piusz Mystici corporis kezdetű körlevelére. A zsinati atyák attól a tévedéstől akartak óvni, amely szétválasztja az egyetlen isteni-emberi valóságot, miként ezt az első századokban a krisztológiai eretnekségek tették Krisztus istenemberi valóságával. Már XIII. Leó figyelmeztetett: Veszélyes tévedésben vannak, akik a saját fantáziájuk szerint alakítják egyházképüket, és az egyházat teljesen rejtettnek, láthatatlannak képzelik, de tévednek azok is, akik az egyházat kizárólag emberi intézménynek, látható szervezettel, jogi renddel, szertartásokkal ellátott szociológiai valóságnak tekintik. XII. Piusz is, és most a II. vatikáni zsinat is megismételte a figyelmeztetést, hiszen napjainkban is tapasztalható az az irányzat, amely feloldja az egyház paradoxonát úgy, hogy mellőzik vagy tagadják akár az isteni, akár az emberi oldalt.
Ismeretes, hogy a katolikus és protestáns egyházfogalom eltér ezen a ponton. A reformátorok a lelki, pneumatikus, láthatatlan egyházat hangsúlyozták, és a látható szervezetet lebecsülték vagy elvetették. Az újabb időkben – részben az ökumenikus párbeszéd hatására – kezd módosulni ez a szemlélet. Henri de Lubac írja: „Az Újszövetségben semmi sem sugallja a (kizárólag) láthatatlan egyház eszméjét. Nem redukáljuk le Krisztus Titokzatos Testét a római egyház kereteire, de nem is oldjuk fel ezt az Egyházat valamiféle teljesen ’misztikus’ testben. Valljuk azt, hogy az Egyház titokzatosan túlmutat a saját láthatósága határain, és hogy – mintegy lényegénél fogva – mindig önmagán túlra utal.” Igaz, az első zsinati szkémán érezhető volt az az egyoldalú szemlélet, amely az Egyházat szinte kizárólag hierarchikusan szervezett közösségnek, jogi intézménynek tekintette, homályban hagyva a dinamikus kegyelmi közösséget, amelyet a feltámadt Krisztus Lelke éltet. Ez az egyháztan csaknem hierarchiológia volt. A Zsinat viszont hangsúlyozta: Az Egyház „a hit, a remény és a szeretet közössége”, amelyet Krisztus Lelke éltet. Továbbá: az Egyház „Krisztusban mintegy szentsége (szakramentuma), vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének.”
Hisszük tehát a szent Egyházat, amely a Szentlélek műve. Hisszük a látható társaságot és a misztikus valóságot, valljuk az emberi és az isteni arculat különbözőségét és egységét. Ez a hit óv meg bennünket az egyháztani monofizitizmustól, amely az Egyházban levő emberi elemeket tagadja vagy mintegy isteníti. Csak így lehet beszélni az Egyház bűneiről és az állandóan sürgető megújulásról, reformokról.
Láttuk, hogy a zsinat átvette az Egyház=Krisztus Teste páli allegóriát: az egyházi testet a Fő élteti, a hívők közösségének megszentelője a feltámadt Krisztus Lelke, a Szentlélek. Ezért állítja a zsinat, hogy az Egyház szent. Amint a Hiszekegyben valljuk: egy, szent, katolikus, apostoli. De a megtestesülés analógiája csak bizonyos mértékig alkalmazható az egyházra. Mert a Fő, Krisztus, bűn nélkül való, mert az emberi természet az istenivel tökéletesen egyesült a második isteni Személyben. Az egyházi Test a Fő kegyelméből részesedik, de tagjai bűnös emberek. A konstitúció hangsúlyozza: „Krisztus ’szent, ártatlan, szeplőtelen’ (Zsid 7,26), ’bűnt nem ismert’ (2Kor 5,21), s csak azért jött, hogy a nép bűneit engesztelje ki (vö. Zsid 2,17), a bűnösöket is magába foglaló Egyház viszont egyszerre szent és mindig megtisztulásra szorul, ezért szüntelenül a bűnbánat és a megtisztulás útját járja.”
A zsinat az Egyház bűnös tagjairól beszél. De mondhatjuk-e azt, hogy a szent Egyház maga bűnös? Egyes értelmezők szerint a zsinati szöveg többet állít, mint azt, hogy tagjai bűnösök. Ez a hagyományos tanítás. Husz és Wiclif tévedéseivel szemben a Konstanzi zsinat definiálta, hogy a bűnösök az Egyház igazi tagjai maradnak, mintegy elvetve az első századok eretnekségeit (a montanizmust és a donatizmust), valamint a XII. századi katarok (tiszták) tévedését. Az egyházatyák a középkorig nemcsak az Egyház bűnös tagjairól beszéltek (ez a tanítás a trentói zsinat utáni skolasztikus teológiában vált klasszikussá), hanem szerintük a tagok bűne kihat magára az Egyház természetére is. A II. vatikáni zsinat is arról a bűnös közösségről beszél, amely az Egyházat alkotja, tehát az „Ecclesia semper reformanda” helyes elvéről. Itt meg kell említenünk Stephan László eisenstadti püspök zsinati felszólalását: „A bűn Isten szent Egyházában.” Szakértők szerint ennek a felszólalásnak köszönhető, hogy a LG 8. pontjába bele került a most elemzett szakasz. Karl Rahnerrel megjegyezhetjük, hogy a zsinat nem tárgyalta kielégítő módon a kényes témát. Több zsinati atya látta a probléma fontosságát ökumenikus szempontból, de teológiailag nem mélyítetté el az „Egyház bűne” kérdését. Maga Karl Rahner és Yves Congar alaposabban tárgyalták a témát.
Most túllépve a zsinati szövegen röviden vázolom e teológusok nézetét. A katolikus Egyház tanítása szerint valaki az Egyház testéhez tartozhat, még ha halálos bűnt követett is el. Szent Ágoston kifejezésével a bűnösök testükkel az Egyház testéhez tartoznak, de szívükkel nem („corpore, non corde”). De mivel valóban az Egyház testéhez tartoznak, tetteikkel, bűneikkel valamiképpen az Egyházat minősítik. Az Egyház nem áll szemben a bűnös tagokkal mint intézmény vagy hierarchia (abszolutizált lényeg), hanem ezek a tagok részét alkotják. A zsinati szöveg elkerüli a „bűnös Egyház” kifejezést, de a szöveg mögött az a gondolat húzódik meg, hogy a bűnös tagok magát az Egyházat érintik, a bűnös tagok „megsebzik” a testet. Itt idézhetjük XVI. Benedek levelét, amelyet az írországi katolikusokhoz intézett a gyermekeken elkövetett szexuális visszaélések orvoslására. Az 5. pontban írja a pápa: „E levelemmel arra buzdítalak mindnyájatokat, mint Isten népének írországi tagjait, hogy gondolkodjatok el a sebeken, amelyeket Krisztus teste kapott, s azokon az alkalmasint fájdalmas gyógymódokon, amelyek szükségesek e sebek bekötözéséhez és begyógyításához.” A Szentatya világosan Krisztus Teste sebeiről beszél: a kiskorúakon elkövetett súlyos szexuális bűnök megsebezték az Egyházat, beszennyezték a közösséget.
Ezért hangoztatja a zsinati szöveg, hogy a bűnösök Egyháza megtisztulásra szorul („semper purificanda”), hogy a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelenül („poenitentiam et renovationem continuo prosequitur”). És a 9. pont végén még ezt olvassuk: Isten kegyelme megerősíti, hogy a Szentlélek hatására „állandóan megújuljon” („seipsam renovare non desinat”). Karl Rahner megjegyzi: mindez legalább erkölcsi megújulást feltételez. Az Egyház, Krisztus Teste részesedik a Fő dicsőségében, így igazi, de még tökéletlen szentséget birtokol. Az eszkatologikusan győzedelmes kegyelem már működik a zarándok Egyházban, és megőrzi a bűnösök Egyházát a romlástól, a hűtlenségtől.
Befejezésül olvassuk el a 8. pont végét: „Az Egyház ’a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette járva zarándokútját’ (Szent Ágoston: De Civ. Dei, XVIII, 51, 2), az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön (vö. 1Kor 11,26). Megerősíti azonban a föltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és az ő misztériumát, jóllehet árnyékszerűen, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg végezetül teljes világosságában megmutatkozik.”

Vatikáni Rádió/Remény
Kép: origo.hu

A közösség,il választott képviselők általi kormányzása ma már szinte egyetemesen elterjedt, mint elfogadott norma, bár sok helyen még mindig komoly kihívást jelent megvalósítása. A római ferences egyetemen megrendezett tanulmányi nap kiindulási pontja a kormányzás e formája és az emberről, a társadalomról alkotott keresztény nézet közötti összhang volt. Azt vizsgálta és mutatta be, hogy a keresztény hozzájárulás különböző aspektusai hogyan vezettek a képviseleti kormányzás elterjedéséhez. Ugyanakkor áttekintette azokat a kérdéseket, amelyek felmerülnek e kormányzási forma kapcsán.
A különböző tudományterületekhez és intellektuális hagyományokhoz tartozó előadók között volt Peter Turkson bíboros, a Iustitia et Pax Pápai Tanács elnöke, David Jaeger ferences kánonjogász, P. Priamo Etzi, az Antonianum Pápai Egyetem kánonjogi fakultásának dékánja, John Wauch atya, a Pápai Szent Kereszt Egyetem Egyház-kommunikációs iskolájának tanára.
Az Acton amerikai kutatóintézet római irodájának vezetője, az indiai származású amerikai Kishore Jayabalan szerint a francia forradalom óta egyesek úgy tekintettek az egyházra, mint az emberi egyenlőség, szabadság és haladás nagy ellenségére és ennek az előítéletnek eltérő formái a mai napig tovább élnek. A liberális demokrácia kontextusában vizsgálta a konferencia ezt a feltételezést és rámutatott: az egyház tanítása és tanúságtétele hogyan támogatta és segítette elő a népek fejlődését világszerte.
A politikai közösség demokratikus kormányzására vonatkozó katolikus gondolkodás átalakulása abban nyilatkozott meg, hogy a kormányzás számos legitim formája között a képviseleti kormányzást is figyelembe vette. Ösztönösen felismerte, hogy az emberi méltóság, az Istentől az embereknek adományozott szabadság gyakorlati feltétele – hangsúlyozta P. David Jaeger.
Peter Turkson bíboros a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének adott interjújában kiemelte: a keresztény hozzájárulás alapelve a társadalom minden tagjának méltósága ennek felismerése és hivatásként való megélése. A demokrácia megjelenik a pápai dokumentumokban, az egyházi gyakorlatban pl. a pápa vagy az egyházmegyei képviselők, illetve a szerzetesrendek elöljáróinak választáskor. Arra a kérdésre, hogy az afrikai püspökök hogyan járulnak hozzá országaik demokratizálódás folyamatához a főpásztor rámutatott: a püspökök gyakorolják egyházmegyéikben a Tanítóhivatal által előírtakat, a püspöki konferenciák szintjén dokumentumok kibocsátásával, egyéni szinten pedig egyházmegyéikben. Ezáltal sikeresen részt vettek a kormányok megváltozásában. Ghánában, Turkson bíboros országában pl. az egyház által támogatott írás és olvasástudás elterjedése segítette a demokrácia megtapasztalását. A hagyományos társadalmakban is gyakorolták a demokrácia egyes formáit. A döntéshozatalnál nemcsak a törzsfőnök, hanem az idősek is szavazati joggal rendelkeztek.
Robert Sirico atya, az Acton Institute társalapítója elmondta, hogy azért aktuális a képviseleti kormányzás kialakulása kapcsán az egyház hozzájárulásáról beszélni, mert a politikai vezetők, politikusok és bürokraták hajlamosak egyre több hatalmat a saját kezükben összpontosítani. Sok ember azt gondolja, hogy az egyház ellenáll az emberi szabadságnak. Ezzel szemben valójában az egyház mély ismerettel rendelkezik a személy méltóságáról. Történelmileg az egyház előmozdította azokat az eszméket, amelyek képessé tették az intézményeket az állampolgárok méltóságának védelmezésére. A zsidó-keresztény kultúra személyről alkotott felfogásából kiindulva a megfelelően képzett vallásos lelkiismeret ellenőrző szerepét mellőzve a kormányok mindig csorbították az emberek jogait és méltóságát. A zsidó-keresztény gondolkodás nem mítoszok összessége, hanem az emberi szabadság alapja. A hiteles szabadság annak a valódi megértéséből fakad, hogy ki is az ember.
Arra a kérdésre, hogy az egyházi vezetők hogyan járulhatnak hozzá a képviseleti kormányzáshoz a mai társadalomban, Sirico atya három módot jelölt meg. Egyrészt kiemelhetik kik is az állampolgárok és melyek az emberek természetes jogai és méltósága. Másodsorban az egyházi vezetők őszinte kritikát kínálhatnak fel, amikor látják, hogy a politikai elöljárók túllépnek hatásköreiken. Utolsósorban pedig segíthetik olyan programok elmélyítését, megvalósítását és terjedését, amelyek támogatják a legsebezhetőbbeket és a szegényeket. Ez a kereszténység kétezeréves fennállásának nagyon értékes és elismerésre méltó hagyománya.

Vatikáni Rádió/Remény

Június 18-án, pénteken a bolgár főpásztorok is nyilatkozatban fejtették ki véleményüket a vallási jelképek nyilvános kifüggesztését illetően. Megállapítják, hogy éppen a kereszténység tette lehetővé a vallási pluralizmust, valamint az evilági és a spirituális szféra különválasztását, amely a demokrácia egyik alappillére. A keresztények azt kívánják, hogy minden személy lelkiismeretének megfelelően, teljesen szabadon, diszkrimináció nélkül megvallhassa és gyakorolhassa vallását. A keresztény hagyományban a feszület mindig is Krisztus szenvedésének jelképe volt. Azé a szenvedésé, amelyet Krisztus szabadon magára vállalt az egész emberiség üdvösségéért és szabadságáért. A feszület nem jelent kényszert, hanem a minden ember iránti legmélyebb szeretet kifejezése, hitre, fajra, nemzetiségre való tekintet nélkül. A bolgár püspökök minden keresztény eredetű és hagyományú államot arra szólítanak fel, hogy ne tagadják meg a hagyományos keresztény jelképek nyilvános kifüggesztését, mint a kereszt vagy az ikonok. Ez vonatkozik főleg az iskolákra, ahol az európai gyerekeket oktatják, nevelik. A kifüggesztést tiltó határozat megszakítaná azt a hagyományt, amely az európai identitást és értékeket kialakította. Az Európai Unióban a vallásszabadság kész tény, a nem-keresztény vallási jelképek számos nyilvános helyen jelen vannak. Az unióban mindenki számára biztosítják a vallásszabadságot, de ez nem jelenti azt, hogy az európai népek ősi hagyományait és értékeit ki kell törölni a közéletből. Éppen ellenkezőleg, meg kell teremteni megőrzésük és fennmaradásuk megfelelő körülményeit.

A bolgár főpásztorok támogatják hazájuk kormányát, amely 10 további európai állammal együtt fellebbez az Európai Emberi Jogi bíróság döntése ellen, amely arra vonatkozik, hogy az olasz iskolákból távolítsák el a keresztény vallási jelképeket. Ez veszélyes precedenst jelentene minden európai nemzet számára – írják nyilatkozatukban a bolgár püspöki konferencia tagjai.

Vatikáni Rádió/Remény

Az albániai püspökök június 17-én Angelo Massafra érsek, az albániai püspöki konferencia helyettes elnöke aláírásával nyilatkozatban fejtették ki álláspontjukat a kereszt nyilvános kifüggesztését illető vitára vonatkozóan.

A téma megbeszélésére rendkívüli ülést hívtak össze, és a konferencia elnökének távolléte ellenére nyilatkozatukat továbbították az Emberi Jogok Európai Bíróságának. A főpásztorok megállapítják: a történelem bizonyítja Európa keresztény gyökereit. Ez a szilárd alap természetesen nem jelent akadályt egyéb spirituális tapasztalat számára. A vallási pluralizmusnak köszönhetően nem korlátozza a nyitást más vallásúak, vagy nem hívők felé.

A keresztény vallási jelképek jelenléte, különös tekintettel a keresztre, nem akar senkit sem kizárni saját vallási tapasztalatából, sőt, a párbeszéd és a véleménycsere előmozdítására törekszik annak a tudatában, hogy az egymással megosztott tapasztalatok segítenek a szenvedés és nélkülözés leküzdésében, függetlenül a hittől, az etnikai vagy nemzeti hovatartozástól.

A keresztény kultúrában a feszület a következőket jelenti: - mindenki üdvössége, az emberiség felszabadítása, nem kényszerítő tapasztalat, az önzetlenség legmagasabb foka, amelyhez a mindenki iránti szolidaritás társul, továbbá megbocsátás kivétel nélkül, mindenki számára.

Ezekre az okokra hivatkozva az albániai püspökök kérik, hogy a bíróság ne utasítsa el a kereszt nyilvános kifüggesztésére vonatkozó kérelmet, különös tekintettel az értelmeket és szíveket formáló, képző helyekre.

Az albániai püspökök emlékeztetnek rá, hogy minden európai országban vallásszabadság van. Az egyház és a keresztény közösségek azok, amelyek keresik a párbeszédet más egyházakkal és vallásokkal. Az etnikai és vallási pluralizmus korszakában is minden nemzet joga és kötelessége, hogy megóvja azokat a vallási jeleket és jelképeket, amelyek kultúráját jellemzik – írják nyilatkozatukban Albánia főpásztorai.

Vatikáni Rádió/Remény