Elfeledett középkori Árpád házi származású hercegnőről és királynőről szólnak régi krónikák. Egy fiatal krakkói történész, Piotr Stefaniak alapos kutatásai után most kiadott kétnyelvű (magyar-lengyel) írása tájékoztatott róla. A „sötét középkorról” hirdetett torz kép eleven cáfolata Árpád házi boldog emlékű Konstancia élete, életműve és életszentsége.

Azoknak az európai előkelő királyi és fejedelmi családoknak a nagyasszonyai közé tartozik, akik az otthoni és egyházi neveltetésüknél fogva nagy műveltségű, mélyen vallásos, nagyfokú szociális-karitatív elkötelezettségű, az irgalmasság cselekedeteit egész életükben és országos szinten gyakorló, családjukat nagyon szerető, végül gyakran egészen Istennek szentelt élettel ragyognak Európa történelmének egén. Az Egyház és a társadalom méltán tiszteli őket, a szentség, a hősies szeretet kiváló tanúiként. Békeszerző, engesztelő, ökomenikus és missziós szerepük is kiváló volt. Példájuk lelkesít, és követésre indítja a saját korukat és a későbbi nemzedékeket.

Konstancia IV. Béla királyunk és Laszkarisz Mária görög császárlány tíz gyermekkel megáldott igaz keresztény házasságának korán távolba szakadt virága. Ma, amikor a családok és így a társadalom is súlyos krízist él át, és mintegy végveszélyben van, nemcsak a magyar nemzet, de egész Európa, sőt a világ számára is nagy jel az Árpád ház, Szent István, Szent László és IV. Béla „szent” családja. Ez utóbbiból négy leány testvér jutott el az életszentség magas fokára:
Szent Kinga (1234–1292)
B. e. Konstancia (1238–1301)
Szent Margit (1242–1270)
Boldog Jolán (1244–1304) (új adat!)

Fedezzük fel ma újra Konstanciát is, ezt az elfeledett „Árpád leányt” Közép-Európa közös szentjét és a római katolikus és ortodox egyházak közötti egység-törekvés apostolát.

A lembergi (Lvov, ma Lviv) érsek illetékes újra megvizsgálni életszentségét, s Rómától kérni a boldoggá avatását. Ehhez nagyban hozzájárulna, ha magyar földön is ismertté válna, és tisztelete elterjedne, s Egyházunk is hivatalosan csatlakozna e kéréshez. Micsoda ajándék volna az Egyház számára egy olyan keresztény család példája, ahol a buzgó szülők hatására négy szent életű leány termett Közép-Európa számára.

Ki is volt boldog emlékű Konstancia? Életét a rendelkezésre álló (és sajnos több vonatkozásban hiányos, esetleg egymásnak ellentmondó) történelmi források, krónikák alapján nehéz pontosan rekonstruálni. A magyar királyi család hatodik lányaként említik, Esztergom vagy esetleg Székesfehérvár királyi székhelyén született. A szent keresztségben a kelet kereszténység szerint „Constantia” (latin) nevet kapta.

Gyermekkoráról semmit sem tudunk, csak azt, hogy édesanyjával és testvéreivel a tatárjárás elől menekülve Dalmáciába került (1241-43), ahol Krissza (Split mellett) illetve Znió (Túróc megye) várerődjében találtak menedékre. A királyi udvarban lelki életére is nagy befolyást gyakorolt szülei példája (akik ferences harmadrendiek voltak és budai b. e. János ferences házfőnök volt a lelki atyjuk) és gondos nevelése, amely a magyar királylányhoz és a bizánci császár unokájához méltó intellektuális felkészültségében nyilvánult meg.

Házassága – 13 éves korában, 1251-ben vált IV. Béla politikai terveinek tényezőjévé.
Konstanciát Dániel (Danilo) halicsi, majd lodomériai és lucki herceghez adta feleségül, aki 1234-től király is lett; 35 évvel volt idősebb nála, és özvegyember volt. Lengyel, magyar, ruszin és tatár érdekek ütköztek halicsi és a szomszédos területek viharos hatalmi-politikai csatározások színtere volt. Danilo hercegnek Halicsból a volhiniai Vlagyimirbe, majd Krakkóba és onnan Magyarországra kellett menekülnie. Végül 1235-ben nyerte vissza hatalmát. 1241-es tatárjárás után Halicsból Chelm-be helyezte át székhelyét. Ekkor katolizált és koronát kért a pá-pától. Sok csatározás után 1246-ban a tatárok hűbérese lett. 1253-ban kapta meg a királyi koronát a pápától. Hazatérése után eddigi politikája teljes kudarcát kellett megélnie 1264-ben bekövetkezett haláláig.

Konstancia élete – aki 1253 óta volt Halics királynője – férje politikájának árnyékában zajlott. Tudta, hogy férje politikai okokból fogadta csak el az uniót (vagyis az ortodoxiából a katolikus egyházba térést), de férjét, aki még a pogány szokásokhoz és babonákhoz igazodott, ezekből kivezette, és a szent szokások és az igazhitű példák segítségével őt Krisztus Urunkhoz térítette és mindvégig hitt abban, hogy férje visszatér a katolicizmushoz. Ő maga a vallási cselekmények buzgó gyakorlásával és jó példájával járt férje előtt.
Konstancia királynőként tevékenységét az ország civilizációs felemelésének és a katolikus hit megerősítésének szentelte. Támogatta a hitterjesztést, aktívan népszerűsítette a domonkosokat, akik e területen az egész társadalom evangelizációjának szentelték magukat. A Dániel által 1257-ben felbontott unió végét Konstancia saját sikertelenségének élte meg.
Erőtejes személyiségét latba vetve vállalt részt férje bírói tevékenységében is. A bűnözők ellen sokszor dühbe gurult férjét kérte, mérsékelje büntetésüket. Aktívan részt vett Ruténföld társadalmi problémáinak megoldásában. Szegény, nélkülöző, sanyargatott embertársaihoz ő is jóságos, kegyes volt. Az országban tevékenykedő minden rend és szerzet iránt is segítőkész, irgalmas volt. Csendes, istenfélő, alázatos személyként viselkedett, ezért mindenki szerette és nagy tiszteletben tartották. Mindehhez a gyakorlati szeretethez és sokrétű tevékenységéhez az ösztönzést belső, lelki életéből nyerte. Állandó ima, szigorú aszkézis, böjt, Isten-szolgálatban bontakozott ki Isten iránti buzgalma.

A legkiválóbb, nagy hatású, ruténföldi házastársak egyike volt, jóllehet 35 évvel fiatalabb volt férjénél, és mindössze 13 évig volt alkalma befolyást gyakorolnia országa életére. Férje halála után özvegységében mostohafia, Leó a még fiatal hercegnőt, eltávolította. Mivel pedig az új uralkodó pravoszláv vallású volt, viszonyuk feszültté vált. Így Konstancia 1266-ban nővéréhez, Kingához ment és Krakkóban tartózkodott (Szemérmes Boleszláv és Kinga udvarában). Dániel hagyatékáért három fia (Leó, Szwarno és Msztiszláv) küzdött egymással. Ezek osztozkodás alatt hagyta el Konstancia Chelm-et (a halicsi udvart), és tartózkodott egy ideig Krakkóban. Majd amikor Leó az egész halicsi hercegség uralkodója lett, a lodomériai Lembergbe helyezte át fővárosát. Konstancia ekkor visszatért Ruténföldre (1270), hogy missziós lelkesedéssel folytassa egyházépítő munkáját. Kingával együtt részt vett az itteni Keresztelő Szent János templom alapításában, ahová domonkosokat telepítettek. Így helyezte jó alapokra Lembergben a katolicizmust. Ez az alapítás mintegy megkoronázása volt a domonkos prédikáló rendért való törekvéseinek. Mintegy tíz évig (1280-ig) tartózkodott Lembergben, éjjel és nappal szívesen, hosszan imádkozott a Legtisztább Szűz képe előtt, a várkápolnában. 1280-ban Ószandecbe költözött, a klarisszák kolostorába, ahová özvegységében maga Szent Kinga is jött, hogy magára öltse Szent Klára nővéreinek ruháját. Mint békeszerző is az Árpád házi szent lányok-asszonyok útját járta.

Az újabb tartárjárás idején (1286–88) nővérével, Kingával és a nővérekkel együtt a Pieniny várba menekült (Kárpátok), ahonnan 1288 márciusában tértek vissza Ószandecbe. Konstancia ekkor tért vissza Lembergbe, hogy teljesítse domonkos harmadrendi hivatását. Konstancia már 1266-ban Krakkóban találkozott velük (ahol már 1230 óta működtek), de Magyarországról is hallhatott róluk. „Konstancia régen vonzódott a monasztikus, szép szerzetei élet felé. Mivel gyakran tartózkodott a szandeci kolostorban (...), lelekének egész forróságával vágyta és kívánta (...) a szerzetesi ruha (...) elfogadását.” [Jaroszevicz]
1288-ban Lembergben megkezdte a domonkos rend vezeklő nővér közössé-gének alapítását, és belépett közéjük. 1293-ban öltözhetett be a szerzetesi ruhába. A női kolostornak pedig valószínűleg Konstancia lett a főnöknője. Egészen az imádságnak szentelték magukat, naponta többször is összegyűlve a barátok templomában, enyhébb formában gyakorolták az aszkézist, a saját kétkezi munkájukból éltek, s mivel nem volt klauzúrájuk, így a város társadalmával jó kapcsolatuk volt, gyakorolták az irgalmasság cselekedeteit (árvák gondozása, lányok nevelése, szegények támogatása, rabok látogatása... ). Konstancia mindezekben példamutató volt, és a szüzek iránt nagy kegyességet gyakorolt. Kolostoruk a domonkos kolostor szomszédságában állt és a XIV. század elejéig működött. Akkor Detka Bojár város-kormányzó a latin (római) rítus ellenségeként kiűzte a domonkosokat a városból.
Konstancia 1301. április 9-én halt meg, 63 éves korában, a Legszentebb Szentségekben részesülve a lembergi zárdában, a Csodálatos Szűzanya képénél. A Keresztelő Szent János templom sírjában helyezték nyugalomra a hercegnőt. Kultusza hamar elterjedt a környező nép és az általa alapított rend körében, a Rutén Provinciában. A XIV. század húszas éveiben már csodáiról beszéltek. 1373-ban a domonkosok átvitték ereklyéit az újonnan épült központjuk Rózsafüzér Királynéjáról elnevezett szentélyébe, a „csodáktól elhíresült” sírba. Kultusza a katolikus reformok korában éledt újra.

Ószanderszben volt egy régi ereklyéje. Ez Konstancia egyetlen hiteles ereklyéje, ami fennmaradt, és a Szent Kinga oltáron van. Lembergben csak a sírja látogatható.
Konstanciát hivatalosan nem avatta boldoggá Róma. Ma ezt megtehetné a „casus excepti”-re (kivételes okra) való tisztelet engedélyezése útján. A lengyel történet-tudósok, krónikák az ő kultusza fennállásának tanúi. Szinte kizárólag „boldogként” (beáta) beszélnek róla. A XIX–XX. századi források is, sőt egy közülük „szent-életűnek” nevezi. A liturgiában április 9-én emlékeznek meg róla. Fehér domonkos ruhában, fekete palástban, fehér fátyollal, fején koronával, imára kulcsolt kézzel vagy zsolozsmás könyvvel ábrázolják; vagy hercegi ruhában, amint alamizsnát oszt; vagy esetleg más szentek társaságában is láthatjuk szentképen. Lemberg, Krakkó és Ószandec is őriz Konstancia képeket. A lembergi domonkos reguláris harmadrendiek – akik alapítójuknak tisztelik – gyakran adják a novíciáknak a Konstancia nevet. A Lagiewnik-i Irgalmasság Bazilika „Communio Sanctorum” (Magyar!) kápolnájában is ott szerepel a szentek társaságában. Nagyon szellemes a kutató történész Piotr Stefaniak Konstanciáról készült vázlata, amely szerzetes ruhában, jobb kezében a két egyház (a római és az ortodox) keresztjét összefogva, bal kezében az imakönyvvel, fején koronával, háttérben a magyar és a domonkos címerrel, és a lembergi Keresztelő Szent János kolostorral ábrázolja.

Konstancia lelki portréjának fő profilja: a szent katolikus hitet nagyon szerette és annak buzgó terjesztője volt. A Szűzanya iránti szeretete kiváló. A „pravoszláv” Mária ikonok tisztelete nem jelentett számára problémát. A Chelm-i hegyen, ahol megtérése után férje új szentélyt építtetett, elrendelte az ősrégi, „csodás” Szűzanya képének elhelyezését. 1242-ben ennek köszönhette a város a tatároktól való megmenekülést. Konstancia nagy tisztelettel vette körül az ősi ikont (amely ma a Gdansk-i Szent Miklós domonkos bazilika oldalhajójának oltárán van). Konstancia legszívesebben a várkápolna „Legtisztább Szűz” ikonja előtt szeretett arcra borulva imádkozni. A harmadrendbe lépve is magával hozta a buzgó Mária-tiszteletet. Ez viszont egyre közelebb vitte őt az eucharisztikus színben rejtőzködő Krisztushoz és a szentségek buzgó vételéhez.

Jézus iránti szeretetét a katolikus misszió támogatásával fejezte ki. Amikor férje katolikus hitre tért, és támogatta az Egyházat, ő még buzgóbban gyakorolta az istentiszteletet, annak minden ájtatosságával, s az Egyház előírásainak is buzgó teljesítésével – később, mint harmadrendi, a bűnbánat és belső sanyargatás és visszavonult, csendes életével. A középkor szokása szerint különösen is tisztelte a szenteket, főleg nagynénjét, Szent Erzsébetet, akit az irgalmasságban igyekezett követni. Élő rokonaival (Kinga, Jolán, Sziléziai Hedvig...) egymást buzdították, utánozták.

Alakja kötődik a XII. században kibontakozó szentségi modellhez, az Egyházon belül aktivizálódott világiak képviselőjeként.
A hasonló életsors (gyermekség, házasság, özvegység, szerzetesség), a kolduló rendek (ferencesek, domonkosok) lelkisége, a Krisztus-követés („imitatio Christi”) ideáljának megvalósítása, a rokoni szálak (szent példaképek, társak), az életszentség gyakorlása (önálló döntések, szabadság), az Egyház és hit szempontjainak érvényesítése, az udvari környezet (férj, alattvalók, nép), gondolkodásmódjának megváltoztatása (életpélda, kreativitás) mind közös vonása azoknak a korabeli, előkelő nőknek-asszonyoknak, akik számára az életszentség mintegy „emancipációs intézmény” lett, a korabeli modern nő „archetípusát” megteremtve. A függetlenség az életszentség egyik „legolvasottabb” mellékterméke lett.

Boldog emlékű Konstancia és a környező kelet-európai országok hasonló szent nagyasszonyai nemcsak a leghíresebbek, de mindnyájan hozzájárultak ahhoz, hogy eloszlassuk végre a középkori „kulturális és civilizációs” sötétségjogtalan állítását.

Bajcsy Lajos, a törökőri Kis Szent Teréz plébánia esperesének jegyzete
 

Vatikáni Rádió/Remény