|
 Az elbeszélés egy lakoma eseményeit mondják el, amely Jézus számára szintén tanítási alkalmul szolgál. A lakoma, vagy a családi összejövetel a görögöknél és a régi zsidó családokban nem csupán alkalom volt az étkezésre, hanem az elmélyültebb beszélgetés lehetősége is, és az alkalom arra, is, hogy a közösség megtisztelje tagjait, a fővendéget és a rokonság a maga hierarchikus rendjében mutatkozzék be. A palesztinai társadalom szigorú hierarchikus rendben élt, annak felrúgását keményen büntette, a közösség előtti megszégyenülésnek még ez a formája is, kerülendő volt.
Platón a „Lakoma” című művét arra használja fel hogy a szépségről, nevesül a legfőbb szépségről beszéljen és beszélgessen a résztvevőknek. A görögöknél és a hellenisztikus kor Palesztinájában görögösen kereveteken étkező vendégek számára, sőt Lukács olvasói számára önmagában az a tény, hogy lakomáról beszél a szerző azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy itt fontos tanítások fognak elhangzani. Valóban ez történik.
Jézus nem vetette meg a lakomákat, elfogadott számos meghívást, és híre, az őt körülvevő tisztelet biztosította számára a főhelyet a lakomán. Ennek ellenére, gyakorta átélhette a lakomákon a vendégsereg helyezkedését, sőt azt a hétköznapi jelenséget is, ahogyan egyesek megsértődnek, hogy nem az őket megillető helyet kapták az étkezés kapcsán. Egy ilyen ünnepi étkezés mindig terhes volt a tekintélyek feszültségétől, talán éppen a vendéglátó helyzetét nehezítette meg ez a feszültség. A példabeszéd azért különös, mert lakomán hangzik el és lakomáról szól, úgy tűnik rögtönzésről van szó, amelyet a vendégek viselkedése váltott ki. Érdekes módon Jézus az alázat erényének oktatására a büszkeséget és a megbecsültség iránti vágyat használja fel.
A megtiszteltetés ugyanis, nem az első helyből fakad, hanem abból a tényből, hogy a jelenlevők a kiválasztott személyt tartják-e a legmegfelelőbbnek elfoglalni ezt a helyet. Jézus ismét nem egy állapotról, hanem egy magatartásformáról beszél. Nem a szerénységről és a büszkeségről, hanem a szerénység hasznáról és a büszkeség, az öntudatosság veszélyeiről, a büszke megszégyenüléséről.
Ezért tanácsolja, hogy ne üljön az első helyre a vendégségben (8.v.), ez ugyan nagyon konkrét tanács, de csak látszólagosan praktikus eligazítás. A konkrét tanács mögött egy másik jó tanács húzódik meg: „ ne te tüntesd ki magad, várj rá, hogy az emberek maguk tüntessenek ki.” A büszke ember ugyanis önmagát tartja nagynak, amivel együtt jár mások lenézése. Az alázatos ember nem akarja önmagát mások fölé emelni, őt inkább a megtiszteltetés elemi magasba.
Az ősi zsidó gondolkodásban az alázat nem volt egyértelműen erény, hiszem a magalázkodással, a szolgalelkűséggel társult, amelyet a szemita társadalomban nem tartottak nagyra. A törökök azért nevezték a keresztényeket „gyaúr kutyáknak” mert a szemita és a török szimbolikában a kutya az önmagát feladó, elvtelen talpnyalót jelentette. Jézus alázat elképzelése a szelídséghez áll közel, amely az Isten által kedvelt erény, hiszen Isten a gőgöst megalázza, a szegényt pedig felmagasztalja. Az Újszövetségben a legfontosabb keresztény erény lesz, olyat, amelynek jelentőségé Jézus mutatta meg nekünk. Nem csupán ebben a lakomai felszólalásában, hanem kereszt halálában. „Engedelmes volt megalázta magát a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8) - olvashatjuk Szent Pál Jézus értékelését és egyben az alázatról szóló himnuszát.
Az alázat valóban az egyik legnehezebben megszerezhető erény, csak az képes rá, aki az egész életet átlátta, ismeri a társadalmi tolongást, felül tud emelkedni a mindennapi harcokon, mert jutalma az Istennél van.
Dr. Benyik György/VP
|
|
1. Izajás próféta utolsó fejezetében a végső időkről szól, melyben Isten feltárja üdvözítő szándékát, hogy a szétszórt emberiséget egyetlen néppé kovácsolja össze (Iz 66, 18-21). A Messiásban olyan jelet küld, amelyről az emberek felismerhetik egymást. Mi, akik Jézus Krisztusban ismertük fel ezt a jelet, arra vagyunk hivatva, hogy az emberi civilizáció minden eszközét felhasználva, mindenkit meghívjunk Isten újszövetségi Egyházába, a hit és szeretet közösségébe. Izajás előre hirdeti, hogy Isten közülük választja ki papjait, hogy tovább vigyék az Igét és bemutassák az áldozatot. Az apostolok és utódaik evangelizálása által a népek felszabadultak, Krisztusban testvérekké lettek, és létrejött a szeretet civilizációja.
2. Mindenki üdvözülhet, mivel Jézus mindenkinek felajánlja az üdvösséget (Lk 13, 22-30). Akárcsak az örökség elosztásra felkérőt, úgy a mennyeiek ügyében részben ítéletet váró, részben kíváncsiskodó ember kérdésére Jézus nem válaszol. Ő nem földies logikát követ. Nem a földi állapotot akarja konszolidálni, sem a túlvilágról fantáziánkat elkápráztatni, hanem rámutat, hogyan lehet az üdvösségre eljutni.
Jézus figyelmezteti a magát kiválasztottnak hitt kérdezőt, hogy senki sem érezheti magát biztonságban. Mindenkinek az Isten egyetemes országába már most be kell lépnie, leküzdve a bűnöket és gyengeségeket. El kell indulni az üdvösségre vivő szűk kapun át, mert az idő lejár és bezárul az ajtó.
A zsidók, akik elsőként kaptak meghívást, de nem tértek meg és nem fogadták el Krisztust, későn érkezettek lesznek. De akik eljöttek keletről és nyugatról, délről és északról, azok elsők lesznek Isten országában.
Az üdvösség útjára lépett keresztény sem élhet illúzióban, hanem egy életen át kell személyre szabottan munkálkodnia üdvösségén. Senki nem érezheti magát üdvössége felől bebiztosítva sem születése, sem helyzete címen.
„Nincs jelentősebb téma, mint az üdvösségünk – írja P. Barsi – de olyan „téma” ez, amelyet csak az ért, aki éli. A süllyedő Titanicról az óceánba veszéssel fenyegetett utasok sem azt kérdezték a feléjük közeledő csónakban lévőktől: Tessék mondani, sokan fognak megmenekülni?”
Törekedjünk tehát halált megvetően bejutni a szűk kapun, mert nem lehet hivatkozni arra, hogy elsőáldozó voltam, ha annak nem volt folytatása. A bérmálás sem elég, ha nem követte felnőtt keresztény élet. Az autó visszapillantó tükrére akasztott rózsafüzér sem ér semmit, még a porosodó imakönyv vagy szentírás sem segít, ha nem imádkoztad. Az életre mindig szűk kapu vezet. Nekünk állandóan új lelki születéseken átmenve kell végül is megszületnünk egyedül Isten számára, a szentségre.
3. Isten, aki atyánk, helyesen szeret, és helyesen is nevel (Zsid 12,5-7. 11-13). Szent Pál vagy egyik tanítványa a Zsidókhoz írt levélben konkretizálja az evangéliumi szűk kaput. Idézi a Példabeszédek 3,11-12 versét: „Ne hárítsd el, fiam, az Úr intelmét, és ne állj ellen a dorgálásának. Az Úr megfeddi azt, akit szeret, mint apa a fiát, akinek jót akar.”
Isten szerető atyánk, aki igényes és felszínre akarja hozni jobbik énünket. Ha néha fenyít, azzal tökéletessé akar tenni bennünket, hogy az igaz élet részesei legyünk. Eltekintve az akkori pedagógiai nyelvezettől, azt hangsúlyozza, hogy a nehézségekben és szenvedésekben „Isten úgy bánik velünk, mint fiaival.” Olyan atya, aki csak a nagyobb jó távlatában javít és tesz próbára. Ha elfogadjuk a mennyei Atya fenyítését, akkor a fegyelmezett türelmes szenvedésben megtisztulunk, megerősödünk és az üdvösség felé haladunk. Aki ezt belátja, az már átlépte a Jézus által mutatott „szűk kapu” küszöbét, igyekezete megmenti a zárt ajtó keserűségétől. Ámen.
Darvas-Kozma József/www.hhrf.org
|
|
|
 Amikor egy feltaláló eljut ahhoz a ponthoz, hogy befejezte találmányát, az első darab számára mindig egyedi lesz. Ez lesz az a darab, amely majd a mintaképe lesz azoknak, amelyek majd utána következnek. A közéletben ezt nevezzük prototípusnak. A prototípus szó a görög typos szóból ered, amit magyarra kép-ként is lefordíthatnánk. Az Szentírás és azon belül az Ószövetség tele van képekkel illetve előképekkel, amelyeken keresztül Isten bemutatja, hogy mit tett és mit fog még tenni Jézus Krisztus személyén keresztül az emberrel. A kép tehát mintha egy ígéret beteljesülését hozná magával – és ez főleg bibliai szempontból érvényes.
A mai napon megemlékezünk Szűz Mária mennybevételéről. Elnézést a bevezetőben használt példáért, de számomra, ami a mai ünnepet illeti – főleg az esemény szempontjából – Mária egy prototípus. Máriában, mint egy képben, Isten megmutatja, hogy mit tett és még mit fog tenni velünk. Ezért a mennybe felvett Istenszülő a megváltott ember prototípusa. Mária, mint „szent prototípus” azt jelenti, hogy benne önmagunkat találjuk meg, hogy neki köszönhetően emberségünk olyan részeit fedezzük fel, amelyek másképpen aludnának bennünk a különböző dolgok hordaléka alatt. A Szűzanya által valami mozgásba ered bennünk. Elkezdődik saját identitásunk érése, úgy, ahogy ez Máriában is elkezdődött az angyali üdvözletkor. Ezért úgy, ahogy Mária, mi is Krisztus hordozókká válhatunk, olyanokká, akik az Istenanya képére szintén a világra hozzák az Istent. Valaki feltehetné a kérdést: hogyan válhatok én, mint egyszerű ember Krisztus hordozóvá? Kétféleképpen: a létem terén és a viselkedésem terén.
A létem (egzisztenciám) terén a mennybe felvett Szűzanya felfedi előttünk, hogy kivé válhatunk a megváltás által, amit Jézus Krisztus hozott nekünk. Mária az ősképe annak az embernek, aki elfogadja Isten üdvösségét lelkével és testével, amikor igent mond az Istenanyai meghívásra. És úgy, ahogyan Mária, mi is magunkban hordozhatjuk Krisztust, mint életünk - létünk középpontját.
A viselkedés terén a Szűzanya a hit példaképe számunkra. Ő az, aki figyel; aki készen áll teljesen Istenre bízni magát; aki úgy adja oda magát Istennek, mint Isten alázatos szolgálóleánya; ő az első a tanítványok közül. Úgyszintén nagy példakép az imádság terén, aki Isten fényében elmélkedik a saját élete eseményei felett, és a szívébe vési azokat. Dicséri Istent a Magnifikat-on keresztül, amely imádság így a mi imánk normájává is kell, hogy legyen.
Mária mennybevételével a teremtett világ egy része emelkedett a mennybe. Megdicsőülésével a teremtett világ egy része dicsőült meg. Ezáltal a teremtett világ újra nyitottá válik azon szépség felé, amelyet Isten adni akar neki. A mai ünnep tehát egy tapasztalatot akar átadni: a mi testünk is, mint a teremtett világ egy része, egyszer részesül Isten dicsőségében.
Szlovák Marián/Homíliák
|
|
A történet három egységből áll, egyik a kincsről szól (33-34), a másik rész várakozásról (35-40), a harmadik rész az előző kérdés megvitatása Péterrel (41-48). Az első részben Jézus biztatására a vagyonból adomány válik, hogy kincset szerezzen a mennyben (33b). Egy sajátos „árfolyam” váltásról van szó, a vagyon itt a földön, gonddal jár és végül úgy is meg kell válni tőle, adománnyá változtatva a jótékonykodás által viszont átalakítja az embert, mert olyan értékek képviselője lesz, amelytől eddig a vagyonáért való aggódás fosztotta meg.
Tematikailag nem kapcsolódik a következő rész ehhez az előzőhöz, tartalmilag viszont kapcsolatban van vele. A boldog és szerencsés szolga példázata az Isten iránti várakozásban élő tanítványra vonatkozik. A vagyonhoz való helyes viszonyról szóló oktatással előkészítette ezt a témát, most pedig a hallgatósága figyelmét arra irányítja, hogy el ne veszítsék figyelmüket a túlvilágról, amiatt, hogy túlságosan is ebben a világban élnek.
Nem világos azonban, hogy kik ennek a példázatnak a címzettjei, ez a feszültség annyira fokozódik, hogy a 40 versben Péter meg is kérdezi „ Uram, nekünk mondod ezt a példázatot, vagy mindenkinek?” Ez az a történet és az a téma, amelyet más összefüggésben értettek Jézus tanítványai nyilvános működése kapcsán, és másként feltámadása után, ismét másként a konszolidálódó egyház életében.
A parabola elmondása idején a hallgatóság így a tanítványok fejében is Dán 7,13-14-ben olvasható apokaliptikus emberfia elérkezése lehetett, amiből az következik, hogy Jézus nyilvános megdicsőülését várták. Ez okozza a csalódottságot elfogása és elitélése kapcsán. Ez a remény erősödik meg a feltámadása után, és a tanítványok ez alapján várják Jézus korai visszajöttét az 1 Tesszaloniki levél írása idején Kr.u. 50 környékén. Péter tehát joggal úgy véli, hogy itt most egy történeti kronológiát mond el nekik Jézus, amit talán nem kellene mindenkivel megosztani. Megfeledkezik arról, hogy az apokaliptikában a nap, az őrváltás az órák, a percek szimbolikus jelentést kapnak, és tartalmuk többféleképpen magyarázható.
Egyéni eszkatológiára vonatkoztatva az őrváltások értelmezhetők az emberi életkor elejére, közepére és végére. Ez esetben az Isteni várakozásban kitartó egyén, hite és várakozása egyre értékesebb lesz. Aki pedig feladja ezt a hitet, egyre értéktelenebb. A várakozás feladása ugyanis, értékrend feladását is jelenti. Az egymás ellen forduló szolgák, nem az Isten országa, és Jézus törvényei szerint, hanem a világ farkastörvényei szerint élő emberek. Viselkedésük alapja az a filozófia, ez a reális élet, most kell élni, most kell boldognak lenni, most kell kihasználni az életet, a vagyont, a gazdagságot és az embereket.
A hűséges szolga viszont másként gondolkodik. Úgy gondolja az egész világ, a rájuk bízott emberek, mind egy nagyobb megbízatás részei, ő nem tulajdonosa, hanem bérlője a világnak, Isten előbb vagy utóbb számon fogja kérni, mit tett a világgal, a rá bízott lehetőségekkel. Ez a világszemlélet váltás, alapvetően befolyásolja a felelősség érzetünket. A példázatban világos, Isten a bíró, a diktált törvényeket meg kell tartani, azt előbb vagy utóbb számon kéri. A hűtlen szolga viszont magát teszi bíróvá, törvény adóvá, csak önmagának tartozik felelőséggel, pontosan úgy véli mindenki neki tartozik engedelmességgel.
A konfliktus igen régi, a példázat mondandójának aktualitása most is élő. Ezért lehet megkérdezni Péter szavaival: „Uram nekünk mondod ezt vagy mindenkinek?” Az én egyéni válaszom, ez a történet nem csak a keresztényeknek, hanem mindenkinek szól. Jól szemlélteti, Isten és a felelősség tudat elvetése, milyen tragikus következményekkel jár. De a látszat ellenére a világ nincs magára hagyva, Isten eljön, számon kér. Ez félelmetes is lehet, de azok számára akik fájdalmasan tapasztalják az öntörvényű rendek uralmát, még vigasztaló is lehet. Isten nem hagyja megtörni az általa hozott rendet.
Dr. Benyik György/VP
|
|
