Ez egy olyan apokaliptikus szöveg az újszövetségben, amely az apokaliptika minden túlzása ellen fellép. Az ószövetségi prófétai műfajnak egy sajátos esete, amely Kr.e 3 századtól a Kr.u. 3 századig meghatározó stílusa volt a prófétai beszédmódnak. Erre számos ószövetségi és újszövetségi un. apokrif irat a példa. A történelemről és annak végéről un. „jelek” által töprengett az apokaliptikus szerző. Leginkább az érdekelte, hogy az isteni beavatkozás a történelemben milyen változást fog eredményezni.
A műfaj eredetére vonatkozóan több spekuláció született, egyesek a perzsa eredetűnek vélik ezt a prófétai stílust, mások a papi körökből származtatják, de akadnak olyanok is, akik ezt a szemléletmódot a babiloni fogságból eredeztetik, és kiváltó okának az Isten Igéjébe vetett bizalom megrendülését tartják.
Az újszövetségi apokaliptika Jézus fellépésével és személyének történelmi értelmezésével kezdődik, de ettől különbözik a végidőre vonatkozó várakozás. Ennek legfőbb állítása, hogy Krisztus mint a történelem ítélő bírója diadalmasan visszatér a földre. Meg kell jegyezni, hogy Jézus a Keresztelő János által meghirdetett apokaliptikát fenntartásokkal kezelte, és Jézusnak az apokaliptikus megnyilvánulásai igen gyérek. Az Isten országának elérkezéséről szóló tanítása ugyan apokaliptikus, mert csak így tudja kifejteni országa történelem felettiségét. Jézusnak a végítéletről szóló kijelentései viszont apokaliptikusak.
Ennek következtében nincs megállapodás az egzegéták között arról, hogy ennek a szakasznak a mondanivalója mire is vonatkozik. Egyesek úgy vélik, Jeruzsálemi templom pusztulására, a zsidó világ végére, mások arról beszélnek, hogy ez a szakasz a keresztény világ leáldozásáról beszélt. Mindenesetre a képek egy a világban és a történelemben bekövetkező fordulatról beszélnek. A mulandó és az állandó, a veszendő és a megmaradó problémáját állítva elénk. A szakasz képei kétségtelenül első jelentésükben a Jeruzsálemi templom pusztulását szemléltetik. Talán tisztán profetikus szöveggel állunk szembe, Jézus előre megjövendölte, hogy a templom el fog pusztulni. De a templom pusztulását leíró félelmetes képek, másodlagos jelentést is hordoznak. A kísérő események részletei és tanácsai már nem egy zsidó közösségnek, hanem Jézus követőinek vannak címezve.
Sokan arról kezdtek gondolkodni, hogy mikor következnek be ezek az események, és a látomás irodalom újra teremtésében nagy szerepet játszott az, hogy annak ellenére, hogy a szöveg mondja „ne törjétek fejeteket” különböző jeleket azonosítottak a világvégével. Amikor az emberiség, vagy egy vagy több emberi közösség apokaliptikus félelme felerősödött, a jeleket koruk eseményeire értelmezték.
Pál a 2. Tesz levélben kénytelen volt szembenézni ezzel a tévedéssel, mivel az általa alapított közösségben is sokan még saját életükben várták Krisztus visszatérését és a világ végét. A Kr.u. 6. századig nem csitult el ez a félelem, majd minden ezredfordulón újra fellángolt.
Két hibát követhetünk el eme szöveg értelmezése kapcsán. Az egyik hiba, hogy mindenütt a világ végének jeleit látjuk, és a szimbolikus képeket valóságos katasztrófa képeknek fogjuk fel. A másik hiba, hogy ezt az egész gondolkodást túlhaladott elképzelésnek tekintjük. Az elsőnek az lesz a következménye, hogy az egyházat és az embereket látnokok tartják indokolatlan rettegésbe, mindenütt jelenéseket sejtetve. A második véglet szerint inkább berendezkedünk erre a világra, és nem gondolunk a végre. Nem mérlegeljük a cselekedeteinket, hogy mi a maradandó és mi a veszendő bennük, mi az örök érték és mi a veszendő. Az ilyen egyház és az ilyen hívő csak cégérnek tekinti a keresztet és jól hangzó szlogennek Jézus nevét, de jó esetben is általános humanizmus szintjén marad meg. Mindkét csapdát illenék elkerülni.
 

Dr. Benyik György/VP
 

Az evangéliumban több alkalommal találkozhatunk vitabeszéddel. Ezek között szerepel az adópénzről folytatott vita, és ez a történet is. Témájában nagyon különböző vitabeszédeket az köti össze, hogy mindegyik esetben lehetetlennek látszó esetet terjesztenek Jézus elé. Magyarul ezúttal a szadduceusok akarnak csapdát állítani neki. Ezeket bemutatandó, az evangélista megjegyzi: „hogy nem hisznek a feltámadásban”. A vitának két központi kérdése van, az egyik a házasság intézménye a feltámadás után, a másik a feltámadás utáni emberi viszonyok.
A szadduceusokat a babiloni fogság utáni zsidóságban találjuk meg, mint egy igen befolyásos papi csoportosulást. Jézus idejében pedig igen erős politikai befolyással is rendelkező vallási irányzattá fejlődtek. Nevüket attól a Szádok paptól kapták, akit Salamon iktatott be tisztségébe (1Kir 2,35). Neve egyben a legitim papságot is jelentette és Ezekiel látomása szerint az ő fiai fognak szolgálni a megújult templomban. A szádokita papságot és leszármazást vallási és politikai tekintély biztosítékának tartották. III. Óniás főpap ellen viszont a Makkabeusok könyve tanúsága szerint saját testvére Jázon lázad fel. A győztes Makkabeusok pedig egy időre magukhoz ragadták a főpapi tisztség gyakorlását. Ennek ellenére a Hazmoneus dinasztia csak a szádokita papság támogatásával tudott uralkodni. Ez a papság a hagyomány őrzésére hivatott, de politikai szerepvállalásuk miatt mégis hajlottak a hellenista újítások befogadására. A Mózes 5 könyve teológiájához ragaszkodtak, de ami a későbbi népies jámborságból származott, azt elutasították. Az apokaliptikus spekuláció ellen is felléptek. A qumráni közösséggel nem volt kapcsolatuk és a templomi liturgia gyakorlása miatt az esszénusok őket elutasították. A rómaiakkal összefonódott politikájuk és Jézus perében is a hatóságok a szádokiták kegyeit kereste.
A feltámadás fejtegetésére nem elméleti eszmefuttatás szolgál, hanem egészen konkrét kérdés, hogyan alakul a házassági kapcsolat a feltámadás után?
Jézus nem ad pontos választ erre a kérdésre, hanem inkább arra figyelmeztet, hogy nem szerencsés a földi, emberi viszonyokat kivetíteni a túlvilági életre. Annyi biztos, hogy a túlvilági életben az emberi kapcsolatok tökéletesebbek lesznek, mint a földi életben. A házasság intézménye azonban elveszíti jelentőségét.
Kérdés, hogy ez mennyire volt csupán a szadduceusok kérdése volt, vagy inkább ennek a vitának felidézése kapcsán az evangélista saját olvasóit akarta megnyugtatni. Esetleg talán a celibátust is népszerűsíteni akarta. Egyik lehetőségtől sem zárkózhatunk el. Lukács közösségében a feltámadás, a túlvilági élet milyensége az egyre későbbre tolódó második eljövetel miatt, mindinkább fontos kérdéssé válik. Jézus és az evangélista arra szorult, hogy egyre többet mondjon el a követőknek a meghirdetett túlvilági életről. Jézus feltámadásának története, nem önmagában álló szenzáció, hanem a keresztények számára azt jelenti: ”Mi is feltámadunk!’
Egy idő után alaposan meghatározza az ember életét, hogy mit gondol a halál utáni sorsáról. Az ókori és középkori keresztény közösségekben az élet túlvilági folytatása, a mennyország, tisztítótűz, vagy a pokol képzete alapos lelkesítő vagy elrettentő erőt jelentett az evilági élet számára is. Talán ezzel akart élni Lukács is.
A mai közösségek tagjait nem ritkán a kétely hatja át, vallásunk túlvilági tanítását illetően és igyekeznek a keresztény közösséget csoportdinamikailag megszervezett, és szociálisan érzékeny evilági közösségé alakítani. A transzcendentális vonatkozását elveszített keresztény közösség inkább csak klubhoz hasonlít, amelyet nem az eljövendő dolgok lelkesítenek, hanem a jelen körülményeinek kényelmesebbé tétele vezet. Az igazán értékes emberi kapcsolatainknak transzcendens vonatkozásai vannak, és túlélik a halált is.
 

Dr. Benyik György/VP