1610-ben, Porto Ercole-ban halt meg a festő Michelangelo Merisi, ismertebb nevén Caravaggio. Halálának 400. évfordulóján számos kiállítást rendeztek, talán a legjelentősebb a római Scuderie del Quirinale tárlata, mely a világ nagy galériáiból hozta az Örök Városba Caravaggio alkotásait. Folytatjuk Peter Conrad Kronenberg jezsuita atya értekezésének ismertetését, amely az olasz jezsuita folyóirat júliusi számában jelent meg.
A nagy megbízások
Francesco Del Monte római bíboros felkérte Caravaggiót egy nagyszabású hivatalos egyházi munkára a Franciák Szent Lajos templomába: a Contarelli kápolna számára egy Szent Mátéról szóló ciklust kellett készítenie. Caravaggiót az evangélista alakjának ábrázolásakor egy angyal inspirálta – az angyal Máté evangelista attribútuma is – amely közelről a Farnesina-palotában található Jupiter és a szerelem istene jelenetére, Raffaello festményére emlékeztet. Ezt a festményt azonban a megbízók visszautasították. A második verzióban a festő elkülönítette a két alakot: az evangélistát az írás pillanatában ábrázolja, aki a magasba tekintve hallgatja a neki diktáló angyalt.
A Máté ciklusban az evangélista egyik oldalán a „Máté meghívása”, míg a másikon „Máté vértanúsága” helyezkedik el. Érdekes a fény, amely megvilágítja a két festményt, ugyanis az a kápolna vonalait követi: a „Máté meghívása” a magasból, jobbról kap némi fényt, míg a „Máté vértanúsága” balról. A két ábrázolás egymásnak ellentéte: a meghívás jelenete egy nyugodt emberekből álló csoportot ábrázol, amint a vámot fizetik, a „képbe” belép Jézus egy jelkép értékű gesztussal. Az ábrázolás realisztikus, némi zavart kelt azzal, hogy nem egyértelmű ki is valójában Jézus meghívottja: az asztal körül ülő öt ember egyike, Máté válaszának gesztusa ugyanis jelezheti saját magát, de a jobbról mellette ülőt is.
Ezzel szemben az evangélista halála igen drámai azáltal, hogy az égi szféra betör a földibe. Csak a földön heverő és a kivégzést váró szent alakja nyugodt, a többi figura szánalmasan sürög-forog körülötte, az oltáron egy gyertya ég. A hóhér megragadja Máté jobb csuklóját, a szent tenyere nyitva, mintha várná a győzelem pálmáját, amelyet egy felhőkön repülő angyal hoz el neki. A kápolna képei színházi hatást keltenek, amelyet a magasból lefelé szálló angyalok alakítanak ki, a korra jellemző színházi technikára emlékeztetve.
A római Santa Maria del Popolo templom Cerasi kápolnájának Caravaggio által festett jelenetei is hasonlóak, viszont a mozdulatlanság hatását keltik, amely által a kor egyik jellegzetességére, az ún. „élő képekre” emlékeztetnek. A „Szent Péter keresztre feszítése” és a „Szent Pál megtérése” teljesen kitöltik a két kép hosszúkás alapterületét. A szereplők száma minimálisra csökken. Péter képén pl. csak a keresztet emelő három hóhér, és az apostol, míg Pálén az egyházüldöző Saul és a lovat tartó szolga látható. A képek megvilágítása hasonló, mint a Franciák Szent Lajos templomában. A festő furfangos megoldása azt sejteti, mintha színházi jelenetet ábrázolna: a képeken látható alakok és tárgyak kilépnek a keretből. Péter ábrázolásán ez a kereszt tövénél, az egyik hóhér jobb vállánál és a másik bal lábánál látható; Pál megtérésénél pedig az apostol jobb kezét és bal lábát, valamint a ló farkát takarja a kép széle.
A három dimenzió illúziójának hatásától elkápráztatott nézőt arra ösztönzi a kép, hogy még közelebb lépve teljességében szemlélje az eseményt és annak résztvevőit. Az ábrázolás és a fény segítségével a művész egy szellemi játékba vonja a nézőt, ugyanakkor az alakok nyers realizmusa arra indítja a szemlélőt, hogy osztozzon a részvét és az együttszenvedés érzelmeiben. Itt Caravaggio hűen követi a trentói zsinaton előírtakat, amely arra buzdítja a művészeket, hogy alkotásaikkal közvetlenül legmélyebb érzelmeikben szólítsák meg a nézőket. A szereplők hétköznapisága felfedi Caravaggio lelki hozzáállását is, amelyet nem a nagy teológiai elméletek, hanem sokkal inkább a milánói Borromeo család két nagy bíborosának népi pedagógiája befolyásolt.
A művész oltárképei közül sok elkerült eredeti helyéről, így pl. a már korábban említett „Szent Máté és az angyal” c. kép, vagy a másik ilyen híres alkotás, a „Szűz Mária halála”, amely ma a párizsi Louvre-ban található. Ez a kép ugyanis „szemérmet” sértő bírálatot kapott úgy, mint a római Galleria Borghese-ben lévő „Palafrenieri Madonna” oltárkép. Sok jel arra mutat, hogy a festő e festmények készítésekor nem törődött a kritikus híresztelésekkel, amelyekről több forrás is szól. Az is célja volt ugyanis, hogy felmérje, meddig ér kora embereinek toleranciája. Ezzel kapcsolatban napvilágra került egy olyan gyűjtemény katalógusa, amelyben egy eltűnt Caravaggio képről így írtak szűkszavúan: „a képen egy idős és egy fiatal ember és alattuk egy galamb látható. Caravaggio szeszélye a Szentháromság megjelenítésére”. A drámaiság nem a megbízókat kívánta megsérteni; a drámaiság kifejezetten szándékos volt, mint ismeretes már jóval korábban Michelangelo „Utolsó ítéletét” is számos kritika sújtotta.
A Michelangelót ért bírálat nem a mű teatralitását célozta, hanem mint Caravaggio esetében, a szemérem hiánya, az ábrázolt személyek illetlen és botrányos megjelenítése váltotta ki. Nem is annyira a képeken ábrázolt erőszakot utasították el, hanem az erő nyers ábrázolása a kor egyik stíluseszköze volt a néző érzéseinek felkeltésére. A Loyolai Szent Ignáctól származó applicatio sensuum ebben az esetben túlzott példára talál. A vértanúk ábrázolása az 1600-as években nagyon kegyetlen jelleget öltött. A szentekről szóló legendák és az Ószövetség történetei elegendő anyaggal szolgáltak modellként a festőknek. (…) Az a tény, hogy a megbízók visszautasították ezeket a képeket, még nem jelenti azt, hogy azok művészileg is értéktelenek voltak. A visszautasított oltárképek végül galériákban és neves műgyűjtőknél kaptak helyet.

Vatikáni Rádió/Remény

Ötven évvel ezelőtt hunyt el a neves hamburgi teológus, Erik Peterson (1890-1960), aki 1930-ban az evangélikus egyházból áttért a katolikusba. Halála 50. évfordulója alkalmából az Osservatore Romano pénteki (júl. 23-i) száma szokatlanul két teljes oldalt szentel Erik Peterson egyháztanának, a katolikus teológusokkal folytatott párbeszédének. Peterson teológiájáról már szerveztek egy tudományos szimpóziumot múlt májusban a római Pápai Szalézi Egyetemen, október 24-26 között pedig a Pápai teuton Kollégium és az Augustinianum szervez nemzetközi szimpóziumot ugyancsak Erik Peterson ma is élő teológiájáról. Most az Osservatore Romano cikkeiben tallózva megemlékezünk a XX. századi keresztény teológia egyik legjelesebb képviselőjéről, akinek műve ökumenikus szempontból is jelentős. A tanulmányok Erik Peterson idén Würzburgban németül megjelent Ekklesia. Tanulmányok az ókeresztény egyházfogalomról c. kötetét veszik alapul, amely a teológus jórészt kiadatlan írásait teszi közzé. Elsősorban Karl Lehmann bíboros, mainzi püspök tanulmányát ismertetjük.
E. Peterson 1930-1960 között Rómában élt, 1930 karácsonyán ünnepelte a Szent Péter bazilikában katolikus hitre térését. Hosszú ideig csak szakemberek kis körében ismerték kutatásait, mégis nagy befolyást gyakorolt az evangélikus és katolikus teológiára. A 30-as években nagy történelmi-politikai, de főleg egyházi feszültségek közepette folytatta kutatását. Katolikus részről gyanakodva néztek a konvertitára. Főleg akkor támadtak nehézségei, amikor közvetlenül megtérése után kísérletet tett arra, hogy kérje pappá szentelését. (Megjegyezzük: nős volt, öt gyermek apja.) Evangélikus részről pedig – teológiája és áttérése miatt – az „áruló” jelzővel bélyegezték meg. A 20-as évektől érlelődött teológiai álláspontja az Egyház dogmáiról, liturgiájáról és jogrendjéről, a kinyilatkoztatás lényegéről, a Szentírás és a Hagyomány viszonyáról. Peterson radikális gondolkodó: a teológia központi magvához vezet bennünket, kritikusan megrostálva a véleményeket. A most közzétett EKKLESIA c. kötetben a 20-as évek reflexióit olvashatjuk az egyházfogalomról, az Egyház apostoliságának és az apostoli folytonosságának új megfogalmazását. Ezt állítja: „a Tizenkettőnek adott megbízatás egy része az apostoli folytonosságban öröklődik (folytatódik), és az apostoli folytonossággal – az Evangéliumba foglalt apostoli igehirdetés folytonosságával a történeti világba lépünk”. Szoros kapcsolat van Jézus prédikációja és az apostolok küldetése, az apostolok prédikációja és a Szentírás között. Peterson felfogására emlékeztetnek bizonyos későbbi ökumenikus dokumentumok egyes állításai a Tradícióról és az Egyház apostoliságáról. Az ősegyház felfogása az egyházi szolgálatokról vagy a Szentlélek szerepe az Egyházban szintén olyan témák, amelyekkel Peterson foglalkozott és ma is a teológiai viták középpontjában állnak. Végül Lehmann hangsúlyozza: Peterson egyháztanának több eleme ma is beépíthető az ökumenikus teológiába.
Az Osservatore egy másik szerzője (Giancarlo Caronello) felidézi Peterson párbeszédét kora nagy teológusaival: Oscar Cullmann, Heirich Schlier, Jean Daniélou jezsuita (később bíboros), Rudolf Bultmann és Karl Barth, akinek „fájdalmas búcsúlevelet” írt , amikor az evangélikus egyházból átlépett a katolikusba stb. A szerző kiemeli: Joseph Ratzinger volt az, aki egy 1961-es cikkében azt javasolta a katolikusoknak, hogy fedezzék fel Peterson egyháztanát. A Lexikon für Theologie und Kirche 2. kiadása számára írt 1961-es „Kirche=Egyház” szócikkről van szó (Peterson az előző évben halt meg): Ratzinger részben magáévá teszi és integrálja Peterson felfogását, a katolikus exegéta, Heirich Schlier mellett idézi. Ratzinger kiemeli Peterson pneumatológiáját (Szentlélek-tanát) és az üdvtörténeti szemléletét, amely a két Szövetség egységében jut kifejezésre. Érdekes az a tény, hogy Joseph Ratzinger kérdéses cikke éppen most jelenik meg összes művei német kiadása 8. kötetében: Kirche – Zeichen unter den Völkern. Scriften zur Ekklesiologie und Ökumene. (Freiburg. Br, 2010).

Vatikáni Rádió/Remény

Az Avvenire c. olasz katolikus napilap szombati száma (júl. 24) ismertetőt közöl a belgiumi társadalmi- politikai válságról, az évtizedek óta tartó nyelvi viszály elmérgesedéséről. Ma már ezt a jelszót ismétlik a többségben levő flamandok: „Walen Buiten!” =”Vallonok kifelé!” – A legutóbbi népszámlálás szerint Belgium kb. 10 millió lakosának 58,2 %-a a flamand nyelvet beszéli (a holland változata), a franciául beszélő vallonok pedig csak 34,1 %-ot tesznek ki. Ezen kívül a lakosság
1 %-a német ajkú, a többi bevándorolt: olasz, portugál, spanyol, arab, magyar. A főváros, Brüsszel hivatalosan két nyelvű, még ha a valóságban az itt élők 70 % -a flamandul beszél is. Belgium déli részén, Vallóniában természetesen a többség francia nyelvű. Brüsszelben a lakosság kb. 10%-a él, illetve diplomaták és külföldi állampolgárok, akik az Európai Unió és NATO szervezeteinél dolgoznak.
Ismeretes, hogy Németalföld (Hollandia, Belgium, Franciaország északi része) a 16. századvégéig egységes kormányzás alatt állt. Ekkor az északi, túlnyomórészt protestáns tartományok fellázadtak a spanyol király ellen. A déli tartományokat 1794-ben a Francia Köztársaság hadserege foglalta el, majd Napóleon bukása után az Egyesült Holland Királyság része lett. Belgium csak a Bécsi kongresszus másnapján, 1830-ban lett független, az augusztusi győzedelmes forradalommal született meg. A semleges, katolikus Belgium I. Lipót 1831-es beiktatása után monarchia és parlamenti demokrácia lett. 1898-ig a hivatalos nyelv csak francia volt. Maga a király így nevezte magát: „Rex Belgarum”, „a Belgák Királya”. Jelenlegi királya II. Albert.
Itt a recenzens megjegyzése következik: az 1956-os magyar forradalom leverése után sok magyar fiatal egyetemistát fogadott be nagylelkűen Belgium, különösen is Leuven, ahol Muzslay István magyar jezsuita magyar kollégiumot létesített és ösztöndíjjal is segítette az egyetemen tanulni akaró fiatalokat. Később, 10 év után többen megkaptuk a belga állampolgárságot is. Már akkor egyre élesedett a nyelvi harc: a régi sérelmekre hivatkozva a flamandok egyre jobban szították az ellenségeskedést a vallonokkal. A nyelvi harc eredménye lett pl. az a sajnálatos tény, hogy a híres Leuveni Katolikus Egyetem kettészakadt (szétosztották a könyvtárat is), és a nyelvi határnál megépült Louvain-la-Neuve, Új Louvain néven az egyetem vallon részlege.)
Vallónia egyre szegényebb lett, a bányák kimerültek, ipara válságba került, közben Flandria mezőgazdasága fejlődött, a flamandok szaporodtak, egyre nagyobb területet „hódítottak” meg, míg az egykéző vallonok száma egyre csökkent. A nyelvi-politikai harc kiéleződött, amint ezt az elmúlt években láthattuk. Most a jún. 13-i politikai választásokra szaporodtak a flamand függetlenséget követelő pártok. A legradikálisabb francia-ellenes radikális flamand párt a Vlaams Belang= „Flamand Érdek” volt. De szerencsére a mérsékeltebb N-Va, „Új Flamand Szövetség” nyert a választásokon Bart De Wever vezetésével.
Végezetül megjegyezzük: egy 2008-as felmérés szerint a vallonok 46%-a vallja magát katolikusnak, 17% ateistának, 10 % pedig agnosztikusnak. A francia nyelvű közösség 12/-a muzulmán. A belga püspöki kar megbízásából a Leuveni Katolikus Egyetem is felmérést végzett: e szerint a belgák 7%-a vesz részt hetente legalább egy misén, a házasságkötések 27%-a történik oltár előtt. A keresztelők aránya az 1998-as 65%-ról 57 %-ra esett vissza. Egyébként a templomba járók aránya régióként nagyon változó. Egyes vidéki flamand körzetekben ez eléri a 90%-ot, a nagyvárosokban viszont helyenként alig észlelhető. A vallásos lakosok többsége katolikusnak vallja magát mind a vallonok, mind a flamandok körében.

Vatikáni Rádió/Remény

A dikasztérium új dokumentumának, a „Legsúlyosabb bűncselekményekre vonatkozó jogszabályok” módosítása csütörtök délelőtti szentszéki sajtóbemutatóján részt vett Charles Scicluna máltai prelátus is, aki elmondta:
Az előző normák közzététele óta eltelt 10 évben a gyakorlatban éltek azokkal a „felhatalmazásokkal”, amelyekkel II. János Pál a Hittani Kongregációt felruházta. Most ezeket a fakultásokat szerves normarendszerben rögzítették.
Ez erőteljes jelzés, mivel a „felhatalmazások” rövid életűek, nagymértékben függnek a pápák akaratától. XVI. Benedek ezért megválasztása után azonnal kifejezte azt a kívánságát, hogy a Hittani Kongregáció meghatalmazásait foglalják rendszabályba.
Az újságírók feltették a kérdést: miért szerepel ugyanabban a normatívában a szexuális visszaélések és a nők pappá szentelésére tett kísérlet?
Scicluna prelátus a következőket mondta:
„A tett azért súlyos, mert teljesen a feje tetejére állítja az egyház hitét az egyházi rendet illetően. Másképpen súlyos, mint a kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélés: nincsenek ugyanazon a szinten. A dokumentum magába foglalja mindazokat a bűntényeket, amelyek megítélése a Hittani Kongregáció hatáskörébe tartozik”. Ami a világi hívek egyházmegyei bíróságokba való bevonását illeti, a Hittani Kongregáció ügyésze arra mutatott rá, hogy alapvető kérdésről van szó. A püspöknek egy ügy megítélésében szüksége van pszichológusok, szociológusok, gyermekpszichológusok, szakértők véleményére. Vannak olyan esetek, amikor a püspökök volt rendőrök szakvéleményét használták fel nyomozásukban, hogy feltárhassák az igazságot és ez rendkívül fontos számunkra – mondta a csütörtök délelőtti vatikáni sajtótájékoztatón Charles Scicluna prelátus, a Hittani Kongregáció ügyésze.

Vatikáni Rádió/Remény